Grúja

Kezdem lassan belakni a Grúját.

Kétszer is akartam róla már eddig írni, csak hol internet, hol idő nem volt rá.

Mostanság lesz egy hónapja, hogy itt lakom nagyszüleim lakásában. Átalakítva, persze, alig hasonlít már ahhoz a lakáshoz, ahol gyermekkorom vakációit töltöttem. Benne van minden, amit a társadalom elvárásként egy sznob feltörekvővel szemben támaszt, megvan minden újgazdag ficsör, termopán és társaik. Menteni a helyzetet legfeljebb a Lunch on a skyscraper 60×90-es plakátjával lehetne, ott lóg a szobám falán főhelyen, azt jelzendő, én nem olyan sznob vagyok, de azt hiszem, én is csak pont olyan vagyok. Szóval van minden, ami egy kérdőívben a “Van-e az Önök háztartásában?” kérdés után következne: csentrála, termopán satöbbi.

Lassan megtelnek a helyek is jelentéssel. Azaz a legtöbb hely új jelentést kap.

Tizenegynéhány éves koromig, amíg nagytatám élt, nekem a Grúja volt a “falu”. Abban az időszakban volt ez, amikor minden magára valamit adó osztálytársam és blokkszomszédom “lá bunics” töltötte - falun - a vakációkat (azóta ők nekem kutatási téma, hehe). Én a Grújában teleltem és nyaraltam. S mivel világéletemben irtóztam a sorból-kilógás bármely formájától, hát falut csináltam én is a Grújából. Gondban persze akkor voltam, amikor minden, de aztán minden egyes évharmad elején írni kellett fogalmazást a falusi vakációkról. Nuku disznóvágás, nuku népszokások vagy echte tehéntej. Görgethettem idegesen a ceruzámat.

Volt ugyan néhány fa, pl. egy meggyfára kifejezetten jól emlékszem. És ott volt a görbefa - a családi legendárium egyik kincse. Az egész negyedben én voltam az egyetlen szerencsétlen gyermekformájú lény, aki képtelen volt rá felmászni, családom pedig egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy e kudarcomat összefüggésbe ne hozza fenekem eltúlzott méretével. Azóta kivágták, nem úszta meg ő sem a garázsok pléhszagú terjeszkedését. Pedig randa tanúsága ellenére szerettem: a görbefának támasztotta édesanyám első biciklimet, s mikor hazajött, csak intett, nézzek ki az ablakon, ha valami furcsát látok, az az enyém.

Volt egy fiú is, persze, mit ért volna az egész Grúja a fiú nélkül. Akkor szakadt meg vele a kapcsolat, amikor nagytatám halálát követően én sem jöttem már fel. Nemrég visszaigazolt az iwiwen, de hogy-vagy levelemre már nem válaszolt.

A napokban számoltam ki, hány évig nem jártam erre, azt hiszem, 16. Közben eltűnt a mozdony és a vagon a céefer-stadion bejárata mellől. Alig van már valaki az öregek közül, akik annak idején “falusi” szocializációmért valamennyire felelősek voltak. Ha élnek is, eltartási szerződést kötöttek velük, és valaki azt várja, mihamarabb elpucoljanak és átadják a lakást.

Érdekes negyede ez a városnak. A durva iparosítás és blokkbeépítés egyaránt elkerülte, 89-ig meglehetősen sok rurális jegyet viselt magán. Érdekes lenne tudni, rajta voltak-e a házak valamilyen lebontási feketelistán, vagy ellenkezőleg, valakik miatt ezek továbbra is megmaradhattak? Mindig mindenki úgy beszélt róla, mint az idősek negyedéről, valószínűleg összefügg azzal, hogy a tömeges blokképítés híján fiatal betelepedett családok is alig voltak. Elzárta kissé a várostól elhelyezkedése is, valamint a nagyon foghíjads buszkapcsolat. Később is, alig tudok egyetemista ismerősről, aki itt bérelt volna lakást - ha a mi albérlőinket nem számítom :).

Valaki azt mondta, ha gyermekkorod színhelyét valamennyi idő elteltével átalakulva látod viszont, óhatatlanul fájdalmat okoz. Tiltakoztam, de lehet, hogy így van.

Be sem kell hunynom a szemem, ha fel akarom idézni a grújai szánkózásokat. Héééééééééééépáááááááááááááááááá, mi ezt kiáltottuk Kólozsváron :). Amióta itt lakom, lehullott az első hó, olyan volt, mint lassan két évtizede minden télen, s amilyen azóta soha. Esténként hallom azt a gyárdudát, ami megint csak a grújai lakásból hallható. Kialakultak a találkozási helyek, a fontos csomópontok. Ha valaki feljön hozzám, a stadionhoz megyek ki elébe. Vannak útvonalak, időben lemért távolságok.

Nosztalgikus vagyok, egyefene. De hátha olyankor megengedett, amikor gyermekkorod megható dolgaiba kapaszkodsz: hátha még egyszer értelmet tudnak adni annak, aminek most nagyon szüksége lenne rá.

Románleánkák

Ülök a Rexben délután, velem szemben egy román nő: damná Pop. Nem fiktív név, tényleg Pop. Egyidős lehet velem saccperkábé. Síma haja középen kettéválasztva, elég laskaszerűen tapad a fejére, semmi szép nincs benne; a szőke festék olyan fél centivel nőtt le. A beszélgetés elején hosszasan fején hagyja fekete kalapját – nem klasszikus karimás kalap, hanem olyan csentrálbeli sapka-kalap. Emlékszem, a suliban a törcitanárunk röhögött azon, hogy a román tanárnők feltették ősszel a kucsmájukat, s tavasszal vetették csak le: az iskolában, órán is hordták, s csodálkoztak, hogy folyton náthásak voltak. Annyit nevettünk ezen, hogy végül ez az óvatos, sapkát szüntelenül viselés a romántanárnőség – nem túl szimpatikus, de – elengedhetetlen kelléke lett.

Nézem tehát, beszélgetés közben ezt a popleánkát, hallgatom is fél füllel – többre nincs szükség, csak az első – hogy vagy, mikkel foglalkozol újabban – köröket futjuk, és azon gondolkodom, miért sietek románságával magyarázni azt, hogy úgy érzem, fényévekre van tőlem. Leveti a sapkáját, a fején kordeluca. Nem hajpánt, kordeluca. Na tessék, mondom, hát tennél te kordelucát a hajadba?

Figyelem magam egy ideje, és figyelem azt, ahogyan szüntelen küzd bennem az, amit (inter)etnikai kérdésekről tudok, és amit látok, tapasztalok. Persze, az ideális az lenne, ha az előbbi olyan fogalmi eszközöket nyújtana, ami által az utóbbi értelmezhető lenne, s kissé nevetséges az, ahogyan sokszor ragaszkodom ahhoz, hogy az elméleti rácsba valahogy belekényszerítsem a valóságot.

Itt vannak a románok. Persze, tudom, olvastam és mondták: olyan nincs, hogy románok. És ha látni is vélnék ilyet, akkor az csak a „románság” megkonstruálása (igen, ilyen szépen írták, meg is tanultam ), a másság etnikai köntösbe bujtatása – ami megint nem különválasztható attól a világtól, amelyben élünk.

Emlékszem, gyermekként elképezelhetetlen volt az, hogy lemenjek a blokk elé a román leánkákkal játszani, rékaságom sine qua nonja volt. Réééékóóóó, kiabálták néha, sokszor nem is csúfolkodva.

Nézem a Rexben ezt a lányt, és idegesít, hogy miért a románt látom benne, miért nem ezernyi egyéb dolgot. Az emberek zömét persze ez nem idegesítené, engem viszont fölöttébb foglalkoztat önmagam etnicitása. És hát ezen belül az, ahogyan etnicitásom a másikkal szemben határozom meg (tanították nekem Barthot, na őt nagyon komolyan vettem!).

Anyu sokszor mondta, szintén nevetve, de tulajdonképpen komolyan: a román leánkák (mindig így, soha nem ny-nyel) hosszú órákon keresztül tudnak beszélni egy-egy ruháról, frizuráról, receptről. „S akkor, tudod, itt olyan fodorszerű szegély lesz az alján, nem, nem csipke, tudod, amilyen keresztanyámon volt a múltkori nuntán…” stb. Mi pedig, persze, belevaló magyarkák, jól szórakoztunk ezen.

Jó ideje játszom ezt a játékot: nem a románt akarom látni a butuska román leánkákban, nem a cigányt a cigány kéregetőben.

Néha sikerül. Kevés jó barátnőm közül ketten románok. Mindketten CEU-t végeztek, talán nem véletlen.

Ahogyan menet közben megtanultam nacionalistának lenni, úgy lett ennek szerves része elhatárolódásom a románleánkáktól.

A románleánkák gumiztak a blokk előtt, a kommunizmus alatt cukros kenyeret ettek. Amikor felnőttek, a románleánkák kint támaszották naphosszat a parkoló autókat, s képesek voltak egész délutánokat átpletyózni a többi románleánkával. A románleánkák a csentrál előtt sétáltak, karonfogva suli után. És diszkóba jártak. De erkölcsösek voltak, furamód, azonban ezt az erkölcsösséget valamiféle tradicionális falusi csökevénynek tartottuk. És persze, a románleánkák, persze, per definitionem, mind utálták a magyarokat.

Nem teljesen világos nekem, miért akarok erőnek erejével de-etnicizálni (csak a saját kis világomban, nyilván, személyes kapcsolataimban) egy erősen etnicizált világot. Mi lehet a tétje, mit akarok bizonyítani?

Elsőéves voltam, emlékszem. Egy hentesboltban történt: nagy csapat sokszoknyás cigányasszony vonult be a boltba, na mondom, ha most nem szolgálják ki őket, nem hagyom annyiban, felemelem a szavam – frissen tanulhattunk ezekről az egytemen. Az eladónők eléggé közömbösek voltak, végül a dolog tárgytalannak bizonyult, a kutyának sem kellett a jogvédő tevékenységem. Mire kiértek azonban az üzletből, megéreztem, hiányzik a telefonom – nagy Alcatel volt, féltéglaszerű, ezért tűnt fel rögtön a hiánya. Futás, ordibálás… s néhány másodperc múlva elő is került az egyik szoknya alól.

Sort rimájnder

Ha acc magadra 5 banit, jössz ma este Insomniába fasza blogereket látni. Vagy 2 g-vel, mö rog.

Jövő péntek, Insomnia, este nyóc

Gyertek blogger-találkozni (és/vagy EP-választási eredmény-ünnepelni) jövő héten, pénteken este nyócra az Insomniába. Kücsükön és Lolkán kívül hozzon mindenki magával sör- vagy egyébpénzt :).

Ja, legutóbb a “sznob szociológia” keresőszavakkal találtak  rá a blogomra. Múlt héten pedig egy falumbéli aszonta, “maga székely, mi? Olyan surmó”.

Valami nem stimmel, mondom én egy jó ideje.

Micsoda egy marhaság…

… az egész “beszéljük meg!” szlogen és maszlag! A “kommunikáció hiánya” és tsai amerikai soap-opera-fordulatok: beszéljünk róla, vitassuk meg, let’s bridge, basszus, micsoda egy rózsaszín idiotizmus!  Hogy nincs megbeszélhetetlen dolog és nincs áthidalatatlan ellentét, és nincs konfliktus, ha meg- és kibeszéltünk mindent.

És micsoda egy frusztráló érzés, amikor újra és újra nekimentek, beszélitek, osztjátok és szorozzátok, kigúvad a szemetek, annyira keresitek a közös nevezőt, de nincs, a fene egye meg! Pedig néha óriási a tét, akkora, hogy ha átlátnád, megborzadnál.

De a büdös életben nem fogtok egy lépéssel sem közelebb jutni egymás nézőpontjához.

Mi van, ha nem úgy definiáltok fogalmakat és nem ugyanolyan terminusokban írtok le helyzeteket? Mi van, ha az egyiken zöld, a másikon kék szemüveg van? Mi van, ha az egyiknek vannak valamire szavai, a másiknak nincsenek? Mi van, ha az egyiknek nem voltak olyan élményei, amelyek alapján megérthetné a másik mondandóját? Mi van, ha az egyik empátiája nem olyan, mint a másiké? Nem jobb, és nem rosszabb. Egyik sem bad guy, másik sem a good one. Mi van, ha a máshová kerül a súlypont, mást jelent a tét?

De ami a legborzalmasabb, mi van, ha egyszer ki kell húznod magad, és bele kell mondanod a saját képedbe: ezt is elkúrtad. Nem kicsit. Nagyon.

Találós

Na mi ez? Sok pont és nagy nyeremény az első okosnak, aki kitalálja. Halálkomoly, nagy nyeremény (Még nem tudom, hogy mi. A hivatalos verzió, hogy meglepetés, de tkp. csak azt várom, hallám, holnap mennyi fizetést kapok ).

Ketten nem játszhatnak, tudják-ők-kik. Meg aki küldte, persze :D.

Cigiszünetben

Amíg a kivetített slide tartalmát másolják, nem érdemes fontos dolgokat magyarázni, úgysem figyelnek. Lemásolni pedig le kell, mert valami anyag szesszióban jó lesz, s még mindig az a biztosabb, amit lemásoltak, és nem az, amit hallásból jegyzeteltek.

Legtöbbjüknek még tolltartója van: fehér szövegjavítóval, ceruzával, radírgumival, és legalább két színű írószerrel. De ezek általában a lányok. Fiúknak már nem dukál, ők a farzsebben hordják a pixet. Menők. A csajok is, néhányan. Némelyik sminkel, többen festik a hajukat. Nem olyan maszületett bárányok, talán csak én, és csak néha akarom őket annak látni.

Néha elnézem a játékos csíkos zokniikat, ami kisejlik a nadrágjaik alól, miközben szórakozottan lóbálják lábaikat. Néha poénkodom, s ha kacagnak, hálás vagyok.

Füzetbe írnak, aláhúznak és kiszíneznek. Utolsó percben küldenek dolgozatot, felosztják egymás között az olvasnivalót, és reggel 7-kor általában meggyőzik magukat, az aznapi órát nyugodtan ki lehet hagyni.

Órán titokban almát vagy szendvicset esznek, sms-t írnak, s ha eközben összetalálkozik a tekintetünk, mindketten elpirulunk.

Elkéreznek, olyankor is, amikor nem kötelező a jelenlét. Amióta erre megkértem őket, bólogatnak, ha értik, hogy tudjam, továbbmehetek. S mikor vizsgán kiderül, mégsem értették, akkor jövök rá, azért bólogattak, mert erre kértem őket.  A bátrabbja azonban kérdez, érvel és cáfol. És olyankor nem adnám magam semmiért.

Potyautasok kevesen vannak. A legtöbben halálkomolyan gondolják, hogy drága mulatság, és jól kell gazdálkodni ezzel a néhány évvel. Amikor kiderült, valamelyik plagizált, egész órán kerülöm a tekintetét, szégyellek ránézni.

Érdekesek. Színesek. És aranyosak, ahogyan felnőtt- és gyerekkor között lavíroznak, s ahogyan nap mint nap újra kialkudozzák a diákstátus tartalmát. Élvezem, amikor én nyerek, s furamód azt is, amikor lebukok egy következetlenséggel, és győztesen kerülnek ki a meccsből.

Már-már büszke vagyok arra, hogy tőlem hallottak először a longitudinális kutatásról.

Szeretem őket. Ők a diákjaim.

Majdnem 7

Jött a labda M!-től, köszönöm!

És mint legutóbb is, a mém idején, pattogtattam szabálytalanul egy kis ideig, amíg tovább tudom dobni.

Románia 7 csodája. Románia.

Minél több az eddig elolvasott, idevágó vallomás, annál nehezebb elkerülni a redundanciát.

Szeretem ezt a világot. Egy kicsit nehéz Romániát szeretni, ki se tudnám talán ezt mondani, sokan hivatkozták, mert sokan szocializálódtunk ezekbe ez érzésekbe, Tempetőfit. Nehezemre esne kimondani, talán ugyanazért, amiért az ember itt nacionalistává válik.

De nagyon jó itthon. Júiusban megírtam, hogy hülyének néznek, amiért hazajöttem. Aztán lehülyéztetek ti is, cizelláltabban, de jogosan. Most már azonban végtelenül nyugodtan hátradőlök: nem k…tam el

Forgattam néhány napig a számban, hogy mit, és főleg miért szeretek Romániában. És mint minden ilyen kísérletnek, ennek is végeredményében öndefiníciós tétje lesz. Nos, hát ez vagyok.

Először is, Oxfordban, a ruménien szoszájetinek is, a hángériennek is tagja voltam. Az előzőben voltam az unguroájka, az utóbbiban a romániai kislány (néha: az erdélyi, ez több mindent megkongatott a szőrös brit(té vált) szívekben). Az előzőben azért nem kedvelt a méjnsztrím ruménien vezérgárda, mert tüntetőleg nem voltam ortdodox, és a levelezőlistán azonnali kilépéssel fenyegetőztem, amikor alá kellett volna írnunk a pro-ikonos petíciót (a tüntető kilépésekre érzékenyek). Az volt a legmegdöbbentőbb, hogy annyira nem tudtak mit kezdeni magyarságommal, hogy azt hitték, az interkulturalitás égisze alatt tett dec. 1-i ünnepélyes meghívásukat díjazni fogom. Röhögtünk. A magyaroknál akkor borult ki a bili, amikor egy erdélyi asszony a lányával autenticizáló-népies-revizionista nótákat énekelt. Nem voltam otthon egyik csoportban sem. Sose lettem egyiknek sem olyan törzsvendége, mint a kínai étteremnek.

Szintén Angliához kötődik: kintlétem alatt valuta volt a máléliszt és a burduf-túró: ha valaki a csoportból hazajött, mindig ezt kértünk. Hogyan hagyhatnám ki erdélyiségem (nem romániaiságom) kulináris komponenseit: kint ettem először pászkát (nagyszerű volt!), és a szörnyű angol konyhának köszönhetően azóta hálás vagyok minden paprikáscsirke-falatért, amit megeszem.

Bukarestben, amit nagyon szeretek (bár nem éltem ott), hajnalban beültem a taxiba, és ezt mondtam: „Bună dimineaţa! La gară vă rog.” Megfordul a sofőr: „Merge trenul la Cluj?”

CEU-s barátaim az Antohi-ügyet tárgyalták (az egyiknek témavezetője is volt), amikor „nekünk” a Szilágyi Domokos-sokk volt még viszonylag friss. Minden olyan mozzanat örömet szerez, amelyben a kis apró hidak összejönnek a két párhuzamos társadalom között. (Soros büszke lenne rám, az agymosás sikeres volt :D.) S ha nem egyoldalú a bridging, akkor még inkább J. Mert sokszor az, belátom: a Nelli belinkelte blog-kérdőívben ugyanis a blogolás nyelvére vontkozó kérdésből hiányzott a magyar.

Szándékosan nem számoztam, sejtettem, hogy nem gyűl össze a hét pont.

A legtöbb eddigi bejegyzés valamiféle balkáni-autentikus jelentéskörben mozgott, asszem, ezt én sem tudtam kikerülni. Mint ahogy azt sem, hogy kiderüljön, azért szeretem Erdélyt, mert piszokul jól érzem magam itthon. Mert a szó legalapvetőbb értelmében vagyok itthon. Egy nyelvet beszélek Bogdannével is, Székelynével is. És percek alatt egy hullámhosszra kerülök a lupényi cigánnyal, amikor hülyére röhögi magát, hogy nekem az a hobbim, hogy őt fényképezzem. És mert gyorsan megfejtem, melyik ajtót mi nyitja. De főleg azért, mert nem frusztrál, tényleg nem!, hogy nem minden ajtó önműködő, mint a túlfetisizált nyugaton.

Tudok itthon a sorok között olvasni. Tudom, mit jelentenek a mosoly-árnyalatok és a gesztusok.

És van még valami, amiért szeretem, ezzel kellett volna kezdenem: sehol másutt a világon nem kíváncsi senki arra, mit és miért szeretek.

UI. Pattan is tovább a labda: Rékunak, Ágotának, Ibolyának, Barbarának, Bognár Zoltánnak, Szeklermennek.

Barátok

Élvezem gyermekkorom naiv elhatárolódásait a felnőttek meglehetősen megvetendő dolgaitól. Egész gyűjteménnyit tudtam volna mindig felsorolni abból, amilyen én nem leszek, ha nagy leszek. Tudtam, hogy nem lesz vörös dauerolt hajam, nem lesz olyan manikűröm, aminek piros a töve (asszem, kárminnak hívják), és nem lesz bőrkabátom. Úgy gondoltam, nem a termopán ablak lesz valamirevalóságom mércéje. És azt hittem, nekem egyetlen barátom sem fog hátat fordítani, amint felkapaszkodott az uborkafára.

És persze, most jön a pofára esés.

Elsüvítünk egymás mellett. Összejönnek nekünk a társadalmilag definiált sikeresség kellékei: ház, autó, család, gyerek, jó munkahely, külföld, cuccos nyaralás. Révbe ért emberek (whatever rév means) évente egyszer invisible-ből rád szólnak messengeren, és 5 sorban eldarálják, hogy mit hoztak tető alá, merre voltak, mennyit keresnek. “És te amúgy hogy vagy?” “Kösz, minden oké”, mondom, de hideg lesz a kezem.

Szülinapi sms-ben, 160 karakterben felköszönt, és rövidítésekkel közli, reg.fin.dir. lett egy cégnél. Neki persze eszébe jutott a szülinapom. Az a legszarabb, hogy nagyon akarok örülni, hiszen ugyanonnan indultunk és szeretem. És olyan őszintén drukkoltam neki.

Félek is a révbe értekkel beszélgetni. Mert nem tudok már hozzászólni azokhoz a dolgokhoz, amik őt foglalkoztatják. És haragudni sem akarok, ha azt kérdi, talán baráti aggodalomból, talán más okból, mikor fogok végre valami normálisat dolgozni.

Nem törlöm majd ki azokat a kommenteket, amelyek azt mondják, “csak a frusztráltság beszél belőled. Ha neked jött volna össze, most nem nyavalyognál”. Mert igazuk lesz. Azoknak is, akik azt mondják majd, “valószínű, hogy rosszul választottál magadnak barátot. Ha megérdemelnéd, keresnének téged, és kellenél másra is, mint arra való emlékeztetőnek, milyen lent voltak egykor”.

De piszokul fáj. Talán azért is, mert nem láttam előre. Mert azt reméltem, nekem majd más lesz. Hogy az én barátaim (barátaim voltak, a fene egye meg?) majd nem.

Ilyenkor a társadalom, a maga kijátszhatatlan játékszabályaival a pofádba röhög, és azt mondja: “no vezi!”

Sznob-e vagy?

(Ismeritek azt, akit tegnap rúgtak seggbe, ma jutott eszébe? Na én vagyok az.)

Bár óriási a kísértés, hogy ezt az egészet elintézzem azzal, hogy vihar a biliben, valami miatt úgy érzem, mégis több ennél.

Először is, ami egészen biztos, Tihamér pancser stratéga. Tihamér népszerűséget akar, és egyre inkább úgy érzem, bármi áron. De ha ezt úgy teszi, hogy szándékosan vérig sért (sikeresen!) egy csomó embert, olyanokat, akik rendszeresen olvassák, akkor valamit nagyon elrontott. Ez a reakcióhullám szinte borítékolható volt. Tihi a legtöbb blogert (végül blogger a helyes változat?) személyesen is ismeri, azokat legalábbis, akiknek címezte „elitkritikáját”. Mint ahogyan azt is pontosan tudta, hogy többnyire olyan emberekről van szó, akik olvasnak, szépirodalmat és egyebet, akiknek fontos a helyesírás, és akik – döntő többségükben – valamely humántudományban mozognak. És hogy miért kellett mindennek ellenére ilyen meredek és kés-a-hátba dolgokat mondani? Egyáltalán, miért felrázandó pocsolya ez? És főleg, miért kell ezt pont Tihinek, de leginkább pont így felrázni???

A csomagoláson túl, azonban, a tartalom a nagyobb galuska számomra. És nem tudom szó nélkül hagyni, mert nem így látom. Számomra az egész „társadalomdiagnózis” úgy sántított, ahogy van, és ezt azért is tartom fontosnak elmondani, mert egyrészt erről gyakorlatilag egy szó sem esett a későbbi vitában, másrészt pedig mert az egyik többször említett (és hiányolt) szakma (szociológia) gyakorlója vagyok.

A helyesírás-topik meghalad (ritkán szokott ez megtörténni velem, mint említettem, szociológus vagyok :D), túlzásnak tartom azt a hangsúlyt, ami került rá, de meg tudom érteni. A magam részéről annyival tudtam volna elintézni, az önmagaddal szembeni igényesség egyik mércéje. Punktum.

A vehemens és sűrűn asztalracsapó szöveg olvastán minduntalanul a bukaresti bányászok jutottak eszembe, „noi muncim, nu gândim!” Persze, az analógia jócskán sántít, de továbbra sem érzem teljesen légbőlkapottnak.

Az én olvasatomban ez a kirohanás valamiféle elit-versengésnek tűnt, természetesen kicsiben, és alig látszó tétekkel. Úgy gondolom azonban, hogy rengeteg közös vonása van az igaziakkal, a társadalom „hangadóinak” igazi helyezkedő harcaival.

Elit az, aki definiál. Elit az, aki a definícióit sikeresen el tudja fogadtatni a nem-elitekkel, olyan ízlés- (és tudás-, kompetencia- stb.) mércéket állítva fel, amelyről mindenki egy idő után úgy fogja gondolni, hogy egyetemesen érvényes és megkérdőjelezhetetlen. Addig, amíg nem jön az elitpozíciókra éhes új figurák egy csoportja, és kellő taktikával ezt meg nem dönti. Például, amíg nem jön egy nagyon jó PR-ral rendelkező új csoport, és be nem bizonyítja, hogy márpedig a manele a menő, és az a Hochmusik, és az összes többi szemét.

Ezt kísérelte most meg Tihamér. Csak nem a manélével, hanem a szépirodalommal és a helyesírással, mint a műveltség mércéjével. Gondolt egy nagyot, és azt mondta, mától legyen az a menő, aki csak The Economistot olvas, és plázába jár. Idáig nem is lenne gond: a 100 kommentelő szólt volna, Tihike, aludj még rá egyet, nem elég jó a PR-od, nem vagytok elegen „elit-kandidátusok”, az olvasottság még őrzi a helyét a műveltség sine qua non (sznob vagyok, mi?) meghatározói között, a helyesírás úgyszintén, csókolom, kár a gőzért. De Tihike – mint mondám –, rossz stratéga, és nem jön rá, hogy a paradigmaváltást nem tudja pészté naptyé, és főleg ilyen szöveggel (meg ilyen helyesírással!) végrehajtani, és nem jön rá, hogy ha nagyon elit akar lenni, akkor célszerűbb megtanulni a mostani elit nyelvén, és fokozatosan becsempészni az elitség kellékei közé a plázákat. Nem, ő mindenestül dönt le mindent, lesznobozza a tisztelt olvasókat, és csodálkozik (csodálkozik?), hogy nagy a felhördülés.

Nos, a modell kétségkívül sántít. Sántít, először abban, hogy elit-e (illetve a mai erdmagyar politikai, kulturális, társadalmi elitjének tagja-e) az a néhány ember, aki a sznob jelzőt magára is vette. Szerintem, de tévedhetek, az. Vagy részben az. Vagy az lesz. Vagy arra pályázik. De jónéhányan közülük már ma résztvesznek a közbeszéd tematizálásában, agenda-settelnek stb.

Eddig világos. Számomra legalábbis. Vitatkozni lehet vele.

Ami nem világos, de tényleg nem az, az Tihike frusztráltságának alapja. Mert frusztrált, nem én mondom, a szövegből ordít. Dönt, lecsap, akar, kiáltoz. Merthogy, véleményem szerint, a mai erdmagyar nyilvánosság (elit) közelről sem homogén, és főleg nem az általa – nagyon hamisan! – körvonalazott mumusok uralják. Nem értem, miért hiányolja a szociológiát! Annyit osztják az eszet, hogy már én unom. Az a Transindex, amely az Egologónak is helyet ad, az egyik legfontosabb házigazdája a Tihi által modernnek címkézett hangoknak: jogászok, közgazdászok, szociológusok, antropológusok, médiaszakemberek serege mondja a magáét. Az egyetem, illetve a körülötte szervezkedő figurák hada szintén nem kizárólag irodalmárokból és nemzetmentő néprajzosokból áll. Különben a nemzetmentő néprajzos képe szintén hamis. Csak utána kell nézni.

Nem értem, hol a baj! Miért ne lehetnének olyan tematizálói is a közbeszédnek, akik nemzetet mentenek? Vagy akik nem használnak modern gadget-eket? Miért érzi magát kiszorítottnak? Ki szorította ki?

Tihamér mumusa – akitől ezt a pocsolyát akarja megmenteni – olyan gonosz, és olyan rossz, hogy lassan olyan lesz, mint az állatorvosi ló: minden baja van. Tradicionális, konzervatív (ami miért baj egy sokszínűségre törekvő nyilvánosságban, meg egyébként is?), helyesen ír, szépirodalmat olvas, cigizik, kocsmázik, nem jár plázába, nem tud semmit az EU-ról (ez a kedvencem), nem használ wirelesst, és – nem hagyhattam ki – az elefántcsonttorony tetején ül :D. És különben is. Minden baja van.

De leginkább talán az, hogy nem ismeri el Tihamért véleményvezérnek.