Az lótolvaj (innen-onnan összelopkodott) balladája

Mottó:

De ami az enyém, azt elviszem innet:
Add ki, bátya, tüstént, ami engem illet;
Add ki a jussomat: pénzt, paripát, fegyvert (…)

Arany János: Toldi

Nem loptam én életemben, csak egy csikót Debrecenben (sárga ja nyereg rajta), mégis rámverték a vasat, hát lóhalálában menekülni kellett, aztán futárszolgálat Prága felé (száz arany meg a ló teste fáradsága) és a kudarc (lóvá tettek, s most vak ügetését hallani eltévedt, hajdani lovasnak), fakó lovam, a Murza már Bécs várát nyargalja, sír belé a császár is, majd haza – zavaros a Nyárád, a lovam nem issza –, kezdeni elölről a mindennapi robotot, befogni a lovam zöldre festett kis kocsimba, malomba vinni a búzát – az alvilágnak romantikája nincs, a lókupecznek ünnepe (talán az egy virágvasárnapot leszámítva, de abból sem Sü(l)t(ő) még ki semmi jó) –, élet a törvényen innen és túl, hej, Rózsa Sándor, itt az alkalom, Zöld Marci, Patkó Bandi váltott lovakon (az utóbbi lován hét a patkó: négy a lábán, egy a lovas maga, kettő a csizmájára verve), de kilóg a lóláb, újra menekülni kell, most jöttem Erdélyből, lovastól, nyergestől, de máris ülök paripámra, jó lovam hátára, s úgy megyek az én uram után a török tábor felé, által a Tiszán, csak attól tartok, hogy lovam hátán, sej-haj, félrefordul a nyereg, s bármennyire indokolatlannak is tűnik fulladásos halál esetén ilyen képpel élni – fűbe harapok. Esetleg lerúgom a patkót. Ami döglött lovon vagy hótt lón, mint tudjuk, annyit ér.

S ha úgy adódna, hogy nem lesz már se ló, se csikó, majd a Szent Mihályét kötöm el. Mert lovat lopni necesse est. Ha élni nem is annyira.

Királyságomat egy lóért!

Függelék

Lókupecz-adatlap:

Neve: GR

Nemzetisége: magyar (lovas nemzet tagja)

Kedvenc évszaka: tél (de olyan hideggel, amitől annak idején lefagyott a lovak szarva)

Rokon lelkek: Fehérlófia, Fehér László (aki egy másik ballada szerint szintén lopott lovat)

Kedvenc hajviselete: lófarok

Teljesítőképességének mértékegysége: lóerő

Vonatkozó trágárságok: irgum-(clausen)burgum

Lovas trágárságok: nem lópikula!

(köszönöm a vendégbejegyzést Szeklermennek!)

Nem is emlékszem, mikor lettem blogger - ha ugyan most az vagyok. A Yahoo 360-on kezdtem, meg is kaptam érte a magamét :). De hogy mikor lett hirtelen fontossá a saját tér, az általam is alakítható nagyon kevés beállítás, a név - amit egyébként nagyon élveztem -, azt nemigen tudom már rekonstruálni.

(Még mindig) megfoghatatlan számomra a blog(om) szerepe, jelentése. Illetve az, hogy miért nem zárom be a boltot, a nagy szünetek ellenére sem. Akkor sem, amikor huzamosabb ideig azt érzem, most már végképp semmi mondanivalóm, s hogy már csak egy újabb bőröndbe pisilős csoda adhat témát.

Az ember észre sem veszi, hogyan válik élete részévé ez a felület: a fejlécben levő kép feltöltésekor, névadáskor, a sablon kiválasztásakor, vagy a blogtársak feltüntetésekor használt megfelelő jelzők kiötlésekor? De egyszer csak világos lesz, hogy olyan, mint a terepkutatásban használt fogalmi rács: megszervezi-forma az életed. Olyan, mint egy doboz, egy skatulya, egy fiók. Vagy egy rozogán összeeszkábált színpad. Ahova előbb csak a barátok, majd talán egyre többen váltanak jegyet, de félő, hogy nem jönnek vissza, ha sokáig nem lépek színre. A böngészők historyja megjegyzi a címet, barátok kedvesen jelzik, “várom az új bejegyzést” - micsoda nagyszerű érzés! -, de fakul az öröm, mert egyre nagyobb a kényszer. Valamit írni kéne. Azt mondtam, fiók, skatulya: olyan keret, amely megköveteli a maga tartalmát. Néha egy-egy esemény kapcsán - ennek zajlása közben is - eszembe jut, ez blogtéma lehet. Vagy egy másik után közvetlenül arra gondolok, kit bántanék meg, ha megírnám.

Egy hónapja semmit sem írtam. Azazhogy volt két nekifutás, de mindkettő az első sor után elsatnyult.

Egy hónapja minden nap megnézem reménykedve a yahoo időjárás-előrejelzőjét: soha nem vártam még ennyire a tavaszt. Tele van aranyesővel a világ, a gyár környékét és a Grúját beleértve. Az erkély alatt naponta zöldülnek az orgonabokrok.

Az utóbbi hónapban egyre sűrűbben futottam esténként, de úgy tűnik, még mindig hiába eregélek a CFR-focisták nyomába :). Közben egyre megmosolyognivalóbban válok a csapat szurkolójává - az is lehet, kis időn belül képes leszek megkülönböztetni egy focilabdát mondjuk egy ping-pong labdától.

Kolozsváron már csak fehér (tetős) taxik furikáznak - elég murisak. Egyforma a sapkájuk, vigyázzak, mibe ülök, mondja a taxis, miközben hirtelen majd szívrohamot kapok, hogy cápába ültem-e.

Úgy tűnik, továbbra sem bukik be az a bank, ahol nemrégiben számlát nyitottam. És minden jel arra mutat, egyre ritkábban hagyom reggel égve az éjjelilámpát, aminek a látványától esténként rendszerint iszonyúan megijedek.

Az utóbbi hetekben tovább gyarapodtak a tornaöltözőben kapott értékes fogyókúra-tippek. Többnyire ugyanazokat a blogokat olvasgatom naponta - és majdnem kivétel nélkül ugyanazokat sóvárogva, mert pont olyan szeretnék lenni. Változatlan lelkesedéssel tartok órát - és gyakran merül fel bennem annak gyanúja, vajon élvezi-e őket valaki feleannyira, mint én :D? De lesz új irodánk, azazhogy lesz irodánk, már csak keveset kell aludni, amíg beköltözünk az oviba!

A múlt héten a fogröntgenes azt kérdezte, hogy lehet még nekem tejfogacskám (sic!)? A fogorvos szerint pedig kicsi a szám :).

Áprilisban nagy a szülinap-dömping, és megnyugvással veszem tudomásul, egyik sem az enyém :D.

Azt mondja meg nekem valaki, miről lehessen mindezek közül írni?

Könyörgöm, pisiljen valaki a bőröndömbe!

Elsőéves koromban megírtam a Perspektívába, hogy a szociológia szak langyos. Még bár nem is rossz: egyszerűen középszerű. Tanáraim - a viszony már akkor is nagyon közvetlen volt - nagyon megsértődtek, nagyon rosszul esett nekik. Volt, akit csak elszomorított, T. viszont védés után mesélte, hogy abban már akkor megegyeztek: nem kell velem foglalkozni, valószínűleg úgysem jutok el az államvizsgáig. Bár, teszem hozzá gyorsan, nemcsak ezt műveltem, írtam még egyéb marhaságokat is a Campusba, s azt hiszem, az volt inkább a súlyosabb.

A sértődést akkor nem értettem, persze. Ráadásul nem is volt indokolt, hiszen elsőéven alig tanított valaki a saját tanáraink közül: többnyire alapozó tárgyak voltak a felhozatalban, külső tanárokkal.

Lelombozó volt Nandyol írása.

Pál Zoli pénzgyűjtő kampányt indított egy beteg diákért. A kollégáim - nem csak nálunk, más tanszékeken is - hátukon cipelik a vetítőt és a laptopot az órákra. Hajóval küldik haza Amerikából az ösztöndíj alatt saját pénzen megvett könyveket, ezekből reader lesz - NB fütyülve a copyright megsértésére! Egy barátom naphosszat szöszmötöl szakdolgozói irományaival. Vizsgaidőszakban a diák-levelezőlistákra küldött jegyek sokoszlopos excel-fájlokban érkeznek, ezernyi dologra lehet pontot kapni: zárthelyi, házidolgozat, olvasmányjegyzet, szemináriumi előadás, csoportmunka, kis szimulált kutatás. Megint más a dolgozatokat track changes-zel javítja, mindet, aprólékosan, s így küldi vissza a t. hallgatónak. Vannak szakkollégiumok, tutori irányítások, a diákok kutatásának támogatása. Van TDK, s ezt komolyan vevő tanárok. Vannak évekig emlegetett kutatótáborok: akkor sem mondtunk le róluk, mikor már régen nem volt kötelező.

A bajokat ismerjük. Tömegoktatás van, s valóban boldog-boldogtalan diplomát kap.

Tudom is én, miért írtam ezt le. Nandyol, biztosan igazad van, tele van a világ vérszomjas, agyonfrusztrált tanárfajzatokkal. Nem akartam egyoldalú sem lenni.

De hogyan hallgathattam volna?

… hogy belülről a borzalmak hogyan nézhetnek ki, s milyen az, amikor nem láthatjuk, milyen iszonyú bajban vagyunk;

… hogy hol van Macondo a térképen, egy évszázad alatt, a modernizáció során;

… hogy mit jelent feketének lenni az amerikai akadémiai mezőnyben, ha saját álláspontunkat is kritikusan szemléljük. Hogy hol a határ az - egymástól csak árnyalataiban különböző - őszinte és képmutató diskurzusok között, amikor rasszizmust kiáltunk. És mindeközben mit lehet egy hűtlen férjjel kezdeni;

… hogy milyen erő kell újraírni a személyes történelmet, s hogy mennyire férhet bele az apa képébe a bűnösség;

… hogy milyen esélye lehet egy molnárlegénynek az inkvizícióval szemben.

Ilyenekről. A kínai belső migráció, romániai kommunizmus-etnográfiák és a munkaerő-piac nemi alapú szegmentáltsága mellett.

következik.

Éjfél előtt kb. 45 perccel volt. Hazaért az utolsó busszal - a legbizarrabb helyzetekben jön rá mindig a spórlás. Este későig másolta a readernekvalót a wéberben. A kedvenc, lassan százéves dzsekije volt rajta, nem mintha ágrólszakadt lett volna: nagyon szerette. A fülhallgató - ezúttal, szerencsére - nem volt használatban. A Gyár utcán egyszer hátranézett - erre határozottan emlékszik most is. Látta a fiatalembert - nem volt cigány!, ennek később igen nagy jelentősége volt. Megállhatott volna, megvárhatta volna, amíg jön még egy-két járókelő, vagy bár azt, hogy a már említett fehér bőrű elhaladjon. De neeeem… aki a gyanavást még hírből sem ismeri, az továbbhalad.

Betért a Zaninára. Kb. 10 méterre a lépcsőháztól - ó, be utálta addig is azt a helyet! - valaki befogja a szemét. A barátja lenne? Nos, a szembefogó hangja nem hasonlított rá, a torkához szorított kés még annyira sem.

Mindenre emlékszik. A támadónak szépen sorjában mindent odaadott: telefont (kis szar fehér Nokiát, nem lehetett vele megütni a jackpotot), ezüst nyakláncot, fülbevalót és gyűrűket - a svájci ajándékokat, pénztárcáját az ahavi 80 ajrónyi lakbérrel. Arra, hogy erősen sírhatott, csak abból emlékszik, hogy a raboló úr sűrűn ráförmedt: azonnal hallgasson el, mert hanem …! A kemény része persze csak ezután következett: bár a rendőrségi vélemény, illetve saját utólagos racionalizálásai szerint az úriember elsődleges szándéka nem a nemi erőszak volt, valószínűleg csak a pillanat és kontextus adta hatalomérzés késztette arra, hogy ezt se hagyja ki a repertoárból. Beráncigálta az egyre kétségbeesettebben hüszpükölő áldozatot a sövény mellé, és a kést erősen a torkára szorítva vetkőztetni kezdte. Csak a kabát esett le szerencsére - s valószínű, hogy nem annyira az áldozat találékonysága miatt, hanem mert a pasas nem erőszakot akart - bakker, mennyire ezen múlott! Sőt, valszeg a kése sem volt éles - késő bánat, lőttek a kis gyűrűnek. Mindezt akkoriban a szerencsétlen flótás nem tudhatta, ezért időhúzási kísérletként kitalálta, hogy felcsalja a lakásba, ahol - azzal áltatta a támadó urat -, soooookkal több pénz van. Közben ismét vissza kellett kanyarodni a valamelyest kivilágított utcára, ahol a hüppögő - nem is tudjuk, sírt-e még ekkor - kiszökött a kés alól, egyenesen egy autó elé.

Megúszta. Támadó elszaladt. Később kiderült, a lakásban sokezer euró volt - erről hősnőnk mit sem tudott -, lett volna nagy pofáraesés, ha a késesnek összejön a bolt.

Peches Belfegór megúszta. Ezt is. Sokáig attól tartott, rettegni fog az utcán, s ez megbénítja az életét. Szerencsére nem így lett. Sőt, a laptop, a digitális diktafon és a zürichi óra is megúszta.

Nagyon szerencsés vagyok. És hálás.

Nem tudom, mikor kezdtem el blogot írni, azaz rekonstruálható, de nem egyértelműen. És különben is… Így szülinapi bejegyzés se lesz. Viszont kb. 1 hét választ el leüttetésem második évfordulójától. A múzsa Bence volt: ahogy bejegyzését olvasni kezdtem, megfagyott bennem a vér.

A blog írója továbbra sem képes olyan dogokról írni, amelyek érzelmileg a legkisebb mértékben is érintik. Valami miatt azonban a blogbótot se zárná be, s mivel volt még a tarsolyában egy bőröndsztorihoz mérhető esemény, ezzel rukkolt elő.

Ha nagyon összecsapnának a hullámok a feje fölött, s sehogy sem akaródzna a továbbiakban sem valós és aktuális dolgokról szót ejteni - aminek jelen pillanatban igen nagy a valószínűsége -, megírja a sztori második részét: a román rendőrség esetét a zaninai áldozattal.

A hangosbemondótól térek magamhoz: This is a security announcement. Please do not leave any luggage unattended… Szinte percenként ismétli, reptéren, metrón, mindenütt. Félnek.

Ahogy kivergődöm a Victoria Station-ön, rámkacag a nagy piros-kék Oxford Tube. Torokgombóc, de a kedves fajta: mennyit utaztunk vele! A 38-as buszt keresem, rámjön a spórlás, a buszjegy a metró árának fele, de az 1 órás dugós zötykölődés alatt ezerszer megbánom. Alig néhány percembe telik, hogy úgy érezzem, alig telt el valamicske idő utolsó ittlétem óta. Megvan még az első Oyster Cardom (lassan fétissé avanzsál), micsoda nagyszerű és kedves találmány. Az angol lányok most is butácska-murokalakú gatyákban szaladgálnak, balettcipőben szinte mezítláb, de sállal-sapkában.

Az emberek sűrűn használják a lovely, indeed, nevertheless és certainly szavakat, centre-t írnak - és ennek súlyát csak az tudja átérezni, aki legalább annyira szereti a szőtnli, lászt (és nem leszt)-szerű British kiejtést, mint én. Az emberek mosolyognak, és jól áll nekik. Mint ahogy jól áll a political correctness is. Thank you-znak (és úgy ejtik, tenk jeoú, mondd többször egymás után, és érezni fogod, milyen nagyszerűen hangzik!), például akkor, amikor elveszed a szórólapot, ha fizetsz, vagy egyáltalán. És nem érzem, soha nem éreztem hamisnak és hiteltelennek.

Olvasnak a buszon, ez különösen kedves látvány. Távolsági buszon kötelező a biztonsági öv. A hátam mögött spanyolul beszélnek, mellettem lengyel újságot böngész egy fiatal férfi.

Olyan érzésem van - minden alkalommal, amikor elvarázsolva bámulom ezt a világot - mintha évezredek óta változatlanul és változatlan hatékonysággal működne itt minden. A bőrömön érzem, hogy ez itt a világ közepe. A miénk volt a fél világ egy időben - rí le mindenről -, de ettől nem nagyképűek lettünk, hanem elegánsak, nagyszerűek, stílusosak, méltóságteljesek, de ugyanakkor hihetetlenül lazák. Gyönyörűek a kertjeink, de az év egyetlen napját leszámítva mindeniket zárva tartjuk, mert ma-gán-tu-laj-don. A mókusok is. Mind. Néhány jó ételreceptet azért lophattatok volna a fél világtól, válaszolom kajánul magamban, és eszembe jut a mázsányi borzalmas juhhús, amit tavaly megettem.

Már megint olyan mázlista vagyok - áprilisi tavasz fogad. Londonnak sajátos illata van, sokszáz közül is megismerném. New Yorknak is volt, emlékszem, de azt nem szerettem. Ha jól belegondolok, New Yorknak is csak azt a részét szerettem igazán (a Central Park mellettit), amely hasonlított a birodalmi fővároshoz :). Hosszú perceken keresztül úgy érzem, nincs hely a lelkemben a sok jónak.

Egy londoni kollégiumban szállok meg, kacsintok Böskének, a képe ott lóg a falon - rendes körülmények között nevetnivalónak találnám, de ezek nem rendes körülmények. Ez London. A szobát subletelem. Kis cetli fogad - nem ismerem a tulajt, neten leveleztük le a bérlést. Arra kér, a végén dobjam csak be a kulcsot a barátnője postaládájába. A tükrén kis post-it-en ez áll: “Remember: eat vitamins + tell C. how cool he is”.

Nem, nem vagyok objektív. Nem megyek ma el a lerobbant negyedekbe, nem látom meg, hogy a gyengén fizetett állásokat mind immigránsok töltik be, de nem is akarom. Ma nem.

Holnap reggel másrúmot eszem :). S hát még *Wagamamát

UI. Meg akartam kérni Noémit, vegye le az egologós tag-eim közül a travelt. Dehogy vegye!

Szexblogom.

Volt a régi Kolozsváron egy város-kedvenc-bolondja, ő is magyar volt még, mint a régi Kolozsvár , anyu mesél néha róla. Ártalmatlan volt, és mindenkitől téli képeket kért. “Nincs ugye?” - kérdezte sűrűn. “Nincs, Jenőke” - hívjuk Jenőkéek, lehet, nem ez volt a neve, válaszolták sajnálkozva mindig az emberek. “De ha volna, adna, ugye??” - folytatta reménykedve, s itt már nevettek rajta, mert persze alig kapott. Beérte hát mindig ennyivel: “ha vóna, adna”, mormogta, s továbbállt.

Szállóige lett. Nincs téli képem. Ha vóna, adnék.

Szexblogom sincs. Ha vóna, jó vóna, de nincs.

Pedig írhatnék - ha kellően laza lennék.

És ha nem Lókupecznek hívnának, vagy Rékának, whatever.

De sajna Mlókupecznek hívnak. M mint merev.

(Személyes vallomásszerű utóirat: írtam két bekezdést. Többször is. Arról, hogy miről szólna a szexblogom. Ha volna. De nincs - teszem hozzá gyorsan. Sokszor kitöröltem, ctrl+z, ctrl+y, tettem-vettem, ettem egy pizzát, gondoltam, még kitalálom, hogy írjam meg. A törléseket számoltam egy ideig, ötnél leálltam. De nem és nem, a fene egye meg, nem volt a pucámban elég vér - ez azért már dukálna, nem? Ehhez se vagyok elég laza.

Nem személyes vallomásszerű utóirat: bár nyilvánvalóan kudarcot vallottam szexblog-téren, hátha mégis továbbdobhatom a labdát. Szóval, mit írnál, ha volna szexblogod, kedves Ibolya, Szeklerember, Nagyem, Batuka és Kücsük?)

nem akar senki drága cuccot venni a csentrálbeli Levi’s-ből: másfeletfizetsz-kettőtkapsz akció, nem olyan őrült spórlás, de na. olyan gatyáik vannak, de olyanok!

(merthogy én kinéztem egyet, ha eddig nem lett volna világos)

Ja. Kolozsváron. Kólozsváron

Ezer oka van annak, hogy nem tudok önmagamhoz objektíven viszonyulni.

Először is azért, mert végtelenül szeretem magam. Magasan én vagyok saját magam kedvence. És kiütéssel vezetem a saját népszerűségi toplistámat. Bármit megtennék magamért, habozás nélkül.

Nagyon megszerettem magam. Három évtizedben egyszer történik meg - úgyhogy le kellett írnom. A linket elteszem, ínséges időkre.