Arról,
… hogy belülről a borzalmak hogyan nézhetnek ki, s milyen az, amikor nem láthatjuk, milyen iszonyú bajban vagyunk;
… hogy hol van Macondo a térképen, egy évszázad alatt, a modernizáció során;
… hogy mit jelent feketének lenni az amerikai akadémiai mezőnyben, ha saját álláspontunkat is kritikusan szemléljük. Hogy hol a határ az - egymástól csak árnyalataiban különböző - őszinte és képmutató diskurzusok között, amikor rasszizmust kiáltunk. És mindeközben mit lehet egy hűtlen férjjel kezdeni;
… hogy milyen erő kell újraírni a személyes történelmet, s hogy mennyire férhet bele az apa képébe a bűnösség;
… hogy milyen esélye lehet egy molnárlegénynek az inkvizícióval szemben.
Ilyenekről. A kínai belső migráció, romániai kommunizmus-etnográfiák és a munkaerő-piac nemi alapú szegmentáltsága mellett.
március 2, 2008 at 9:35 pm
“Hogy erőt gyűjtsek, egy percre megálltam még a téren, az előbbi padnál. Arra elöl, amerre mennem kell majd, s ahol az utca meghosszabbodni, kitágulni és a végtelenbe veszni látszik, a kéklő dombok fölött már lilák voltak a bárányfelhők és bíborszínű az ég. Köröttem is, mintha valami változott volna: csökkent a forgalom, az emberek léptei lelassultak, hangjuk elcsöndesedett, tekintetük megenyhült és arcuk mintha egymás felé fordult volna. Az a bizonyos jellegzetes óra volt ez – még most, még itt is felismertem –, legkedvesebb órám a táborban, s valami éles, fájdalmas és hiábavaló érzés fogott el utána: a honvágy. Egyszerre minden megelevenedett, minden itt volt és föltolult bennem, mind megleptek furcsa hangulatai, megremegtettek apró emlékei. Igen, egy bizonyos értelemben ott tisztább és egyszerűbb volt az élet. Minden eszembe jutott, és mindenkit sorra vettem, azokat is, akik nem érdekeltek, és azokat is, akiknek minden igazolásuk csakis ez a számbavétel, az én ittlétem lehet: Citrom Bandit, Pjetykát, Bohúst, az orvost és mind a többieket. S most először gondoltam rájuk egy csöppnyi szemrehányással, valami szerető nehezteléssel.
De hát ne túlozzunk, hisz épp ez a bökkenő: itt vagyok, s jól tudom, minden érvet elfogadok, azon az áron, hogy élnem lehet. Igen, ahogy körülnéztem ezen a szelíd, alkonyati téren, ezen a viharvert s mégis ezer ígérettel teli utcán, máris éreztem, mint növekszik, mint gyülemlik bennem a készség: folytatni fogom folytathatatlan életemet. Anyám vár, s bizonyára igen megörvend majd nékem, szegény. Emlékszem, valaha az volt a terve, hogy mérnök, orvos vagy valami efféle legyek. Így is lesz minden bizonnyal, úgy, amint kívánja; nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a „borzalmakról” kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik.
Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem.”
Kertész Imre, Sorstalanság
“…nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság.”